Színházak Éjszakája 2016

Szeptember 17-én ötödik alkalommal rendezték meg a Színházak Éjszakáját. A program sokat fejlődött az évek során, a hosszú, néha egy-másfél órás sorbanállást kiváltotta a regisztráció, ami igazán megkönnyíti a színházkedvelők dolgát – különösen, ha esős idő van. Az új, szeptemberi időpont is tökéletes, remek évadindító. 

Az éjszakát már délután fél kettőkor elkezdtük az Ódry Színpadon, és mivel korábban érkeztünk, az eredeti programunk előtt még egy improvizációs gyakorlaton is részt vehettünk. Mi csupán nézőként, de bárki bekapcsolódhatott az elkezdett jelenetbe. Kettőtől egy barangoláson vettünk részt, ahol a másodéves színművészetisek körbevezettek bennünket a kellék- és jelmeztárban, a kollégiumban és még az osztálytermükbe is beülhettünk. Igazán izgalmas volt betekintést nyerni életükbe, megismerni őket, miközben hogy a művészi élmény is biztosítva legyen, az egyes állomásokon a Toldi énekeit hallhattuk. Lenyűgöző volt a 35 éve ott dolgozó jelmeztáros is, aki pl. arra a jelmezre is emlékezett, amit Kaszás Attila viselt egy előadásban.

Ezután a Pinceszínház következett, ahol a Vas Péter becsülete című börtönszínházi előadást láthattuk. Furcsa érzés volt a színházban rendőrök sorfala mellett közlekedni és a színpadon kigyúrt, kopasz férfiakat látni. Maga a darab is érdekes volt, egy kirabolt férfi és a betörő közötti viszony története. A fogvatartottak láthatóan élvezték a színpadi létet, így mi is élveztük az előadást, minden szempontból különleges élményt nyújtott. 

Innen a Bethlen Téri Színházba mentünk, ahol egy mozgásórán vettünk részt a Közép Európa Táncház vezetőjével. Bár Kun Attila másfél órás órára készült, mi viszont a meghirdetett program szerint 45 percre, kicsit kevesebb mozgásból és több beszélgetésből állt az óra – ami még így is nagyon érdekes és kellemes volt.

Következő állomásunk a Momentán Társulat műhelye volt, ahol a Csak egy maradhat! elnevezésű programra ültünk be. Négy jelenettel kezdtünk, amelyből a nézők kiszavazhatták a legkevésbé tetszőt, amit nem folytattak tovább – sajnos, mivel a program túlságosan elhúzódott a meghirdetetthez képest, nem tudtuk megvárni, melyik történet maradt a végére. A társulat lenyúgöző, ahogy egymásra reagálnak, ha kell, ajtót alakítanak, ha kell, görög mondabeli szörnyet. Pillanatok alatt megszületik a musical Dudzsák Balázs és egy dizőz szerelméről, vagy a Nyugati téri aluljáróban lakó hajléktalan motivációs dala. 

A Katona József Színházba rohantunk tovább, az egyetlen programunkra, ahová nem lehetett előzetesen regisztrálni, A nagy tapsrendre. Kb. 20 perccel a kezdés előtt még nem sokan álltunk sorba, és végül nem is telt be a nézőtér, így előzetes izgalmunk feleslegesnek bizonyult. Talán mivel ez volt a harmadik ebből a programból, vagy mert a nézők nehezen tudták elképzelni, mit lehet kihozni egy rakás tapsrendből – mi nagyon élveztük a „kemény munkát”, hiszen folyamatosan tapsolnunk kellett. Az egymás utáni tapsrendeknél már a színészek megjelenésekor lehetett találgatni, vajon melyik előadásról van szó – ha az ember látta az előadást, könnyedén ki is találta. Kocsis Gergő összekötő szövegei humorosak voltak, Takátsy Péter álmát is sikerült beteljesítenünk (néma csendben, reakció nélkül kellett végigülnünk meghajlását). A legnagyobb élmény azonban Kulka János színpadra lépése volt, hatalmas ovációval fogadta a közönség a még mindig lábadozó színészt.

Az est befejezéseként az Opera zugait jártuk be, a színpadon, alatta, felette, a díszletépítő műhelyben (ami egy fatelepnek is beillett), a kottatárban barangolhattunk, miközben a tereken jelmezek, parókák kerültek kiállításra, éneklő művészek, sort álló pincérek vagy takarító szobalányok között haladtunk. Szürreális élmény volt, különösen a bejárást követő Két nő című előadás, amelyet egy pohár bor és zsíros kenyér elfogyasztása közben, a helyszínt jelképező kocsmában nézhettünk meg. Susanka és Selyempina kalandjai így éjfélkor megdöbbentően hatottak, de így már jobban érthető volt az erotikával átszőtt barangolás is. Nézőtársam szerint a programot az Operára jellemző távolságtartás és sznobizmus jellemezte, hiszen a bejárás során nem beszéltek hozzánk, ismertetőt nem hallottunk, a különböző tereket pedig nejlonokkal borították be, ezzel is elzárva a közönséget a közelibb kapcsolattól.

Lelkes híve vagyok a programsorozatnak, a színházkedvelők számára igazi csemege, hogy közelebb kerülhetnek kedvenc színészükhöz, színházukhoz, és ilyen tömény mennyiségben érhetik őket az élmények. Jövőre ismét találkozunk!