FelSzínes buborékaink

Csiky Gergely darabja nem tartozik a kedvenceim közé.  A felszínes, kicsinyes karakterek közül nincs kit szeretni, legfeljebb a családfőnek lehet szurkolni, hogy álljon már végre a sarkára. Kíváncsi voltam viszont, hogy vajon a Mohácsi testvérek mit tudnak kihozni ebből a darabból. Szokásukhoz híven teljesen újragondolták a darabot: az ő verziójukban még szurkolni sem lehet senkinek, itt az apa kártyaveszteségei is jócskán hozzájárulnak a család lejtőre kerüléséhez. De ez nem válik az előadás hátrányára, sőt. Mindenki hibás és a pazarló életnek egyszer vége kell szakadnia - Mohácsiék pedig az új befejezéssel méltón büntetik a két főbűnöst, a szülőket.

A színészek remekül hozzák karaktereiket: Kováts Adél Szidóniája mindig eléri, amit akar. Női fegyvereinek tárházát remekül adta tovább lányainak, akik ezt használják is. Főleg Szávai Viktória Szerafinja, aki tökéletes anya-utánzat és férjéből (Pál András) hamar papucsot csinál. Sőt, becsületesből korrupt tisztviselőt. Testvérei is pontosan másolják anyjuk felszínes viselkedését, a lányok csak a ruhákkal és a férfiakkal (de legalább a szívüket követve), a fiúk a lerészegedéssel és a jó partikkal (itt már csak a pénz számít) törődnek. Gazsó György három évtizeden át elnyomott férjként igyekszik lázadni és a háttérben elsimítani a bajokat, de igazi balekként mások helyett is csak ő viszi el a balhét. Schneider Zoltán vidéki földesura igazán hálás szerep, a pesti előkelőség teljes ellentéteként, a fokhagyma és a pálinka lelkes szószólójaként hozhatja a mindent eltűrő, jólelkű bugrist.

Mohácsiékhoz híven az előadás csak nyomokban tartalmazza Csiky Gergely eredetijét, az új szöveg friss, modern és helyenként áthallásos – bár a lehetőségeket jobban ki lehetett volna használni. Khell Zsolt díszlete zseniális, a Radnóti pöttöm színpadát sikerül hatalmasnak láttatnia, ahol még a zenekar is elfér a háttérben. Kovács Márton zenéje most beleolvad az előadásba, csak a harmadik felvonás végén hívja fel magára a figyelmet, hogy tisztaságával és melankóliájával a szívünkre is hasson. Az előadást végignevetjük, egy-egy mondatnál felszisszenünk, és igazán remekül szórakozunk. Az alkotógárda majdnem kihozta a maximumot a darabból, az előadás, mint egy buborék, szétpattan – de legalább közben gyönyörködtünk a szép színekben.