Miért és minek? Ez itt a kérdés

A székesfehérvári Vörösmarty Színház remek kezdeményezésének keretében jutottam el, hogy Szikora János különleges Hamlet-előadását megnézzem. Egy különbusz szállította kis csapatunkat Székesfehérvárra, majd az előadás után a színészekkel közös vacsorán vehettünk részt.

És hogy miért különleges a Vörösmarty Színház Hamlet-előadása? Mert a címszerepet László Zsolt alakítja, aki bár remek színész és bármit el tud játszani, a hamleti korból már kinőtt. Szikora János, a színház igazgatója és az előadás rendezője azonban ragaszkodott László Zsolthoz és hogy egy rendhagyó felfogás szerint állítsa színpadra Shakespeare művét. Ez mind nagyon izgalmasan hangzott, így kíváncsian vártam az előadást. Ami rögtön szokatlanul indul: az első megszólalás Hamlet nagymonológja, a Lenni vagy nem lenni? kérdéséről szóló tépelődés. Ez meglepetés, és igazából a változtás célja sem világos. De ez később is így marad: az előadásból a rendező koncepciója sem derül ki, hogy miért egy negyvenes évei végén járó színésznek adta az ifjú dán királyfi szerepét. Aki még egyetemen tanul. Későn érő típus lenne? Vagy ezzel erősítené Hamlet személyes érintettségét? Hiszen nagybátyja (Lábodi Ádám), aki elfoglalja a trónt, Hamletnél jóval fiatalabb, így egy hosszú trónravárást nullázna le Claudius házassága, aki valószínűleg nem halna meg Hamlet előtt, így elképzelhetlenné téve, hogy a királyfi valaha is trónra kerülne? De ezek mind csak az én találgatásaim, a rendezésben nem találni a koncepciót. Ötleteket látunk, de kifejtve egyik sincs, így nem világos az előadás szándéka. Mint például az a motívum, hogy az öreg Hamlet halálával eltűnnek a korabeli ruhák, a királynő után utolsóként Polonius, a főtanácsos (Hirtling István) is öltönybe öltözik. De ez sem adna okot értető konfliktusra, hiszen Hamletet például az első perctől modern ruhában látjuk, nem vetheti szemére nagybátyjának a régi kor eltörlését.

Szóval, a koncepciót csak találgatom, és azt is, hogy Gáspár Sándor miért csak egy monológ erejéig, a vándorszínészek bevonulása idején Első színész, a királyi udvarban játszott előadásban már meg sem jelenik. A rendezés kérdőjelei ellenére a színészek remek alakításokat nyújtanak. László Zsolt remek, bár helyenként túlzó. Lábodi Ádám Claudiusa pontos, becsvágyó, gátlástalan, de mindezek ellenére nem válik teljesen ellenszenvessé – érthető, hogy Gertrud (Varga Mária) miért nem tudott neki ellenállni.  Varga Mária alakítása tökéletes: elegáns, királynői, aki vadul veti bele magát az új szerelembe – de mindeközben a lelkiismerete sem hagyja nyugodni, így gyakran talál megkönnyebbülést a pohár fenekén. Az előadás legjobbja Törőcsik Franciska, akinek Opheliája kedves, egyszerű, lázadó, de engedelmes tinilány. Megőrülése is pontos: megmarad vad tinilánynak, aki nem tud a csapásokkal mit kezdeni, túlzások nélküli őrülete egyszerre humoros és fájdalmas. A bátyját, Laertest játsszó Makranczi Zalán azonban nem tud mit kezdeni a szerepével: jön-megy a színpadon, helyenként kiabál, de a koncepció hiánya az ő alakításán erősen meglátszik. Derzsi János Sírásója ismét telitalálat: egyszerű, bölcs, érzelmek nélküli, de nem érzéketlen.

Az előadás tehát hagyott jó néhány megválaszolatlan kérdést maga után, de nem jó értelemben véve. Az este befejezése, a közös vacsora különleges élmény volt, a mi asztalunknak Sághy Tamás (Rosencratz) jutott. A vacsora finom volt, a beszélgetés remek, összességében érdemes volt Székesfehérvárra leutazni - de ha jó Hamlet-előadást akarunk látni, inkább maradjunk Budapesten.